I. Fejezet: Küldetés

 

Fáradt léptekkel mentem a bejárati ajtó felé. A gondolataim még mindig azon a filmen jártak, amit pár órája néztem meg Linda-val a moziban. Amikor újra felidéztem, hogy hogy borította ki az üdítőt, a nevetés fogott el.

A film egy vámpírról, és egy áldozatáról szólt, akit nem akart megölni, mert beleszeretett, de aztán megtette. Igazából én jobb befejezésre vártam, dehát, nem én írtam, nem én rendeztem.

Ahogy lenyomtam a kilincset, a butaságok, amik a fejemben voltak, úgy szálltak el mintha kötelező lenne. Levettem a kabátom, majd felakasztottam a helyére. Hallottam, ahogy a TV szól, és tudtam hogy apám ott fekszik előtte. Óvatosan mentem végig a nappalin, nehogy felébresszem.

Halkan, dúdolva indultam meg a konyhe felé, valami innivaló után kutatva. Kikaptam egy doboz narancslevet, majd elkezdtem szürcsölgetni.
- Tam, tam, tam...- énekelgettem magamba két korty között. Gyorsan átnéztem a hűtöt, mi ehetőt találok, aztán úgy döntöttem, inkább kihagyom.

- Vigyázz magadra! Nemsokára te következel!- dörmögte valaki a nappaliból.Felrántott szemöldökkel, kérdeztem vissza.
- Tessék apa? Nem nagyon értem, hogy ez mit akar jelenteni!- kuncogtam fel. Megráztam a fejem, és odamentem a kanapéhoz.

- Nem, nem nem nem NEM!- az üveg pohár, ami pár pillanattal ezelőtt még nálam volt, most százerer darabban hullott a földre. -NEM!- ordítottam szintén, pár oktávval feljebb. A szemem káprázik, vagy csak álmodom? Képzelődöm! Biztosan!

Lehunytam a szemem, és vártam."Ez csak egy nagyon nagyon rossz álom! Nemsoká felkelek, és minden rendben lesz!" Ismételgettem magamba. Kinyitottam a szemem és tudtam, hogy hiába mondogatom azt, hogy csak álom, tudtam, hogy nem az! Megtörtént. Beletelt pár percbe, mire józanul tudtam gondolkodni. Lassan eljutott a tudatomig, amit láttam.

-Anyu! Lucy! - ordítottam félőrülten.Választ nem kaptam senkitől, ezért rohantam fel a lépcsőn. Alig tudtam egyik lábamat a másik után rakni. A félelem teljesen eluralkodott rajtam. Átvette az irányítást felettem. Csakhogynem összeestem, mikor lenyomtam szüleim ajtajának a kilincsét. Az ajtót olyan erővel vágtam ki, hogy kishíján kiszakadt a helyéből. Nem foglalkoztam vele.
 
Pillantásommal anyut kerestem kétségbeesetten. Meg is láttam. AZt, hogy milyen állapotban, az egy teljesen más kérdés. Az ágyon feküdt elterülve, ugyan olyan helyzetben, mint édesapám a nappaliba. A torkán hosszú ívben egy hatalmas vágás, amiből még szivárgott a vér. 

A fájdalom, ami kínzott elviselhetetlen volt. Soha életemben nem éreztem még ehhez hasonlót. Nem gondoltam még abba bele, hogy milyen lehet, ha az ember elveszti a szüleit. Ráadásul megölik.
 
A gyilkos egy örökre árvává tett. Csak a szüleim emléke fog maradni és a testvérem...
-Lucy!- kiáltottam egyetlen húgom nevét. Van rá esély, hogy nem maradtam egyedül a világban.- Lucy!- zokogtam. Kilátástalan helyzetben vagyok.

Nem mentem be a szobába, mert tudtam előre, mi vár rám. Résnyire nyitottam ki az ajtaját, s bekukucskáltam. A sötétségtől nem láttam tisztán. A vér illata bejárta az egész szobát. A gyomrom majdnem felfordult.

A könnyek megállás nélkül potyogtak a szememből, s úgy látszott, nem is áll le még egy jó ideig. Mit fogok csinálni a továbbiakban? Hogyan maradhatnék életben ezek után? Hogy vegyem rá magam arra, hogy nem szabad feladnom! Igenis élnem kell! Szégyen a futás, de hasznos.

Igen! Ezt fogom tenni! Elmegyek! Azonnal futni kezdtem a szobám felé, s észnélkül pakolni kezdtem a ruháimat. Ágyam alól kikaptam a bőröndömet, össze-vissza dobálgattam a cuccaimat. Következett az éjjeliszekrényem kirámolása. Minden fontos tárgyat eltettem, ami kellhet. Az összegyűjtött pénzemet is eltettem, amit azért tettem félre, hogy megvegyem az első gitáromat. Ez most el fog maradni.

A laptopom kábeleit már nehezebb volt összegyömöszölni a kezem remegésem miatt. Mire sokadjára sikerült eltenni, megindultam kifelé. Egy utolsó pillantást vetettem a helyiségre, amit a szobámnak neveztem. Megcsillant a szemem, mikor megláttam egy fényképet a családról. Felkaptam, összegyűrtem, és zsebre raktam.

Hihetetlen gyorsasággal értem a kijárathoz. A kabátom felvétele elég nagy gondot okozott. A végeláthatalan sírás szinte megfojtott.

Amint felrántottam a bejárati ajtót, szaladni kezdtem. Azt hogy hova, fogalmam sincs. Végig az utcánkon, aztán balra, aztán jobbra. Egy kanyar itt, egy kanyar ott, mígnem lövésem se volt, hol vagyok. Lassítottam a tempómon, mikor egy erdőbe értem.

Bizos keresni fog a rendőrség és persze csak idők kérdése, hogy megtaláljanak. Legalább megpróbltam.
Csak mentem, mentem és mentem. Nem néztem hátra, se előre, se jobbra, se balra, egyenesen előre. A sírás kishíjan megölt. Hirtelen azt kívántam, bár meghalnék. Nem lenne olyan személy, akinek hiányoznék. Nem lenne szomorú miattam senki, így fájdalmat nem okoznék.

Nem tudom hogy, de egyszer csak a földön feküdtem. Éreztem a hideg, nedves talajt, a könnyeket az arcomon, amik megállíthatatlanul hullottak a szememből, ami valószínűleg olyan piros lehet, mint a paprika. 

Az emlékek áradata elhalmozta a fejem. Anyuék tizenharmadik házassági évfordulója, a hugom születése, karácsony, halloween...mindennek vége.

Egyedül maradtam ebben a nagy világban. A helyzetem kilátástalan. Hogy élem én ezt túl? Ehhez gyenge vagyok. Ez egyszerűen lehetetlen. Az egyetlen megoldás az, ha megölöm magam. Igen! A halál....

- NEM!- ordította egy hang. A hang, amelyikre vágytam 3 óra hosszája. A hang, amit soha nem felejtek el. A hang, amit először meghallottam, amikor világra jöttem. Akit mindennél jobban szeretek. A földön egyszer minden el fog fogyni. A kőolaj, a földgáz, az élelem, a levegő, a víz, de egy valami soha! Az anyukám iránt érzett, elmondhatatlan szeretet. Most viszont haraggal szólt rám. Nem hagyhatom, hogy mérges legyen rám. Nem!- Elizabeth Amanda Russel! Nem teheted meg! Oka van annak, ami történt.- folytatta szidásomat.

- Anya! Ki fog rám vigyázni ezek után? Kinek sírhatom ki magam az első szerelmi csalódás után? Miért kellett elmenned? Egyedül maradtam.  Mégis mit tehetnék? Oka?! Milyen oka lenne....?- siránkoztam megállás nélkül.

- Ne sírj! Nem maradtál egyedül! Örökké veled maradok, ahogy apád és Lucy is. Emlékezz ránk.  - s előtűnt a semmiből rémült arccal. Semmi perc alatt mellettem volt és törölgetni kezdte szomorúságom bizonyítékait.
- Sajnos nem mondhatok semmit. Lyza nagy...

- Anyu! Nem bírom ki nélküled, nélkületek. Hogy mondhatod azt, hogy oka volt annak, hogy meghaltatok?  Miért mondod ezt nekem? Hidd el, ez nekem nem fog menni. Ha nem ölöm meg  magam, akkor bele fogok halni a szomorúságba, meg fogok őrülni.
- Nyugodj meg kincsem! Nem lesz baj, értsd meg!

- Már hogyne lenne?- vágtam rá.
- Figyelj ide Lyza! Meg kell nekem tenned valamit!- felemelte a fejem az államnál fogva, és a szemebe nézett. Szipogva próbáltam tartani a szemkontaktust.- Esküdj meg! Esküdj meg, hogy megbosszulod a családod halálát!

Pislogva igyekeztem gondolkozni, hogy miért is kér ilyenre. Hiszen az életem nemrég dőlt romokká. Nem vagyok képes arra, hogy bosszút álljak.

- Lyza!- kérlelt édesanyám. Nehezen tudtam felfogni az előbb hallottakat.
Nincs idő ezen agyalni. Bizony nem vagyok elég erős, de meg kell próbálni. Akarat kérdése ez az egész! Menni fog! Menni-e kell!

-Igen! Megesküszöm, hogy bosszút állok! - válaszoltam gyorsan.

Abban a pillanatban, ahogy  kimondtam az "Igen"-t, kinyíilt a szemem.  Autómatikusan nézelődni kezdtem.  Az agyam azonnal felfogta a fény miatt, hogy nem az erdőben vagyok. Valahol máshol, csak nem tudom hol.

Igyekeztem kideríteni tartózkodási helyem, tehát felálltam. Vagyis megpróbáltam felállni, de az lett a vége, hogy a föld őrülten közeledett az arcom felé.

Ledermedtem az ijjedtségtől. Az illető, aki hozzám szólt, a karjaiba tartott és nem hagyta, hogy összezúzzam az orrom. 

 Óvatosan visszaültett az ágyra, ő pedig velem szembe guggolt.

A kezem az ölembe tettem, s az idegen lassan az övét az enyéimre.

Ránéztem és rögtön ezer meg ezer kédést tudtam feltenni. Például: Hol vagyok? Mi történt?

Aztán mégis úgy döntöttem, hogy a legfontosabbat teszem fel.

- Hogy kerültem ide?- néztem mélyen a nagy barna szemekbe.

Tekintetében magamat láttam. A meggyötörtséget, szomorúságot, kínt egyaránt.

Hirtelen minden beugrott. Amikor megláttam szüleimet és testvéremet holtan, a menekülés, az erdő.

- Hallottam rólad a TV-ben, a rendőrség keres téged. Azt hiszik az rabolt el, aki megö...- elharaptam a mondatot. Hálát éreztem az idegen iránt. Azt hiszik az rabolt el, aki megö...- elharaptam a mondatot. Hálát éreztem az idegen iránt.

- Szóval megtaláltalak az erdőben. Te folysz a minden honnan. Tv, rádió, újságok, amit el tudsz képzelni.

A sírás előtört belőlem. Nem is sírás, zokogás. Védelmezően megölelt és hagyta, hogy lenyugodjak.

Próbáltam minél előbb összeszedni magam, ami elég nehéznek bizonyult.
- Miért nem adott át a rendőrségnek?- szipogtam.

Felhúzta szemöldökét, majd ráncba szaladt homloka.

- Igazából akartalak. Az volt a tervem, hogy beviszlek.- mondta halkan.
- Mi tartotta vissza?- szaladt ki a számon. Hirtelen jött bátorságom meglepett. Mi van, ha meg akar ölni, vagy...

- Amikor megtaláltalak, nagyon megsajnáltalak. Ráadásul azt hajtogattad, hogy "Esküszöl, hogy megbosszulod!". Onnantól eldöntöttem, hogy segítek neked. Már ha szeretnéd!

- Igen! Mindennél jobban.- vágtam rá azonnal gondolkodás nélkül.
A szoba, ahol voltam, kicsinek bizonyult, de barátságosnak. Az idegen megmentőm elkezdett fel-alá járkálni, mint a pók a falon.

 Ha nem lenne olyan a kedvem amilyen, szórakoztatónak találtam volna.

A szoba minden egyes szegletét bejárta. Az arcáról lerítt a  gondterheltség, ami engem is nyugtalanná tett. Hirtelen megtorpant, szembe fordult velem, majd megszólalt.

- Segítek neked! Kiképezlek! Viszont 100%-ig oda kell tenni magad, nem lesz egyszerű. Akarat kérdése az egész. Mennyire gondolod komolyan?- a kérdése megrendített.

- Teljesen. Tudom, hogy vért fogok izzadni. Tisztába vagyok vele.- ezt még én se hittem el, nemhogy ő. 
Válaszként egy mosolyt, és egy bólintást.

-Egyébként Alex vagyok.
- Elizabeth Amanda Russel!- mutatkoztam be én is.

- Tudom!- vetette oda.- Mellesleg, holnap elkezdjük. Jobban tennéd, ha kipihennéd magad. Elég kemény hónapoknak nézünk elébe.

Figyeltem, ahogy kimegy a szobából, s becsukja az ajtót.
Ahogy elterültem az ágyon, a plafon repedéseit vettem szemügyre. Családom emléke a fejemben  kísértett egész nyomorult este. Ahogy rájuk gondoltam, bosszúm egyre jobban erősödött.

Hogyan kezdek hozzá a keresésre, még nem gondoltam rá. Csak arra, hogy megölöm. A részleteken majd később agyalok.

Holnaptól új fejezet nyílik az életemben. Egy héttel ezelőtt még azon gondolkodnék, hogy mivel fogom elütni a szünetet, most viszont azon töröm a fejem, hogyan nyírjak ki valakit. Ez nem normális.

A sors akarta ezt? Ilyen életet szánt nekem az Ég? Vagy fogjam fel úgy, mint egy küldetést? Igen! Ez egy küldetés!

 

Oldal: 1. Fejezet: Küldetés
Mikor leszáll az est - © 2008 - 2024 - mikorleszallazest.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat