2. Fejezet: Kezdet

Az ajtó résnyire nyitva, a konyhából a fény kiszűrődött, ami elég gyanússá vált. Nem bírtam megállni, hogy ne menjek be. Egy pillanat se volt az egész, már is a nappaliban voltam.

Amint megjelentem a helyiségben, a szívem mintha megállt volna. A deja vu érzés hirtelen összeszorította a mellkasomat.

Az a dolog pedig apám véres teste. Az ismerős jelenetet újra lejátszottam a fejemben és azonnal tettem, amit tennem kellett. Embertelen gyorsasággal indultam az emeletre, ahol szinte már tudtam, mi fog várni. Anyám és Lucy élettelen személyei.

Egyszer már végig csináltam, sikerülni fog még egyszer.

 Ahogy beléptem a szobába, a kép, ami elém tárult, nem az volt, amire számítottam.

 Egy árny. Egy árny, aminek vörösen izzó szemei rám tapadtak.  Vérszomjas mosoly jelent meg az arcán, majd megszólalt.

-    Te következel! – egy ijesztő morgás szakadt fel torka mélyéről és minden előzmény nélkül, nekem esett.

Hangos csattanással estem a földre. Idegesen néztem körbe, hol is vagyok. Gyugodtan fújtam ki a levegőt, mikor láttam, hogy ugyan ott vagyok, mint ahol pár órája. Tehát egy álom volt. Csak egy rossza álom, ami valószínűleg egész hátralévő életem át kísérteni fog.

A verejtékcseppek az arcomról patakokban hullottak, így elkezdtem letörölgetni azokat. Villám módjára kezdtem el törölgetni magam a pizsamám ujjával. A homlokomtól egészen a nyakamig törölgettem magam, mikor fémes szag ütötte meg orromat, ami a vérre emlékeztetett.

Ránéztem a ruhadarabra és egyszeűen nem bírtam ki. Sikoltottam. Ráadásul akkorát, hogy hangos léptekre lettem figyelmes.

Odanyúltam a nyakamhoz és tudtam, hogy mit fogok látni, ha megnézem a kezem. Tudtam, mégis megnéztem, akármennyire féltem.

- Mi történt?- az ajtó majdnem kiszakadt a helyéből, ahogy kicsapódott.  A magas fiú mellémszaladt, majd vizsgálni kezdte a nyakam, ahonnan folyt a vér. Óvatosan ért hozzám és úgy szemlélte meg a sebet, mintha valami orvos lenne.

- Daniel!- kiabálta egy másik személy. A hangja vékonyabb volt, így arra a következtetésre jutottam, hogy nő. 

Ő is rögtön felém rohant. Ijjedten mért végig.

- Te meg mit csináltál magaddal?- kérdezte csodálkozva.

- Hogy én magammal?- csaptam vissza kicsit túl csípősen. Hirtelen meg is bántam, így amikor folytattam, visszafogtam magam.- Nem én voltam, hanem...

- Egy vámpír!- fejezte be helyettem az ismeretlen fiú. Ő és a lány összenéztek, majd segítettek felállni és leültettek az ágyra.

- Hogy történt?- jött a kérdés.

- Nem tudom... én azt hiszem álmomban... vagyis...- elhalgattam.

- Rendben nics semmi baj.- Ölelt át a lány.- Egyébként én Thetis vagyok, ő pedig Daniel.- mutatott rá a fiúra. Bátortalanul mosolygott egyet, én pedig kézfogásra nyújtottam a kezem. Szó nélkül megrázta.

- Örvendek! Te pedig biztosan Amanda vagy!

- Igazából Lyza!

- Nem Elizabeth?- kontrázott Thetis.

- Elizabeth Amanda Russel. Ez a teljes nevem.- mondtam egy kis kuncogás kíséretében. 

- Daniel? Hogy jutott be?- kérdezte Thetis a fiútól. Autómatikusan néztem a megszólított irányába. Elgondolkozva bámult a semmibe. Valószínüleg agyalt.

- Igazából fogalmam sincs.- lepillantott a nyakamra. A szemei kipattantak, majd olyan gyorsan ugrott fel, mint  akit megrázott az áram. - Azonnal el kell látni.- mutatott a sebemre.- Mindjárt visszajövök és Alexnek is szólok.

- Rendben!- bólintott Thetis.

Ahogy Daniel kiment a szobából, Thetis csillogó szemekkel, és hatalmas vigyorral kezdett el mesélni, mintha csak régi barátok lennénk.

 

- Úristen! Annyira odáig vagyok érte!  Már amióta idekerültem. Ráadásul vadászok vagyunk mind a ketten!- ujjongott. - Viszont én még kezdő vagyok. Ő pedig már mester.

-Ne haragudj, hogy közbe szólok, de miaz, hogy vadász?

- Vámpírvadász!- válaszolta kemény hangon. - Nem hallottál még rólunk?

- Nem! Ezelőtt még soha. Mesélsz róluk?- kértem.

Elmosolyodott, majd tette, amire kértem.

- A vámpírvadászok csoportja emberekből áll. Olyan emberekből, akik egy szerettük elvesztését köszönhették a vészívóknak vagy egyszerűen csak azért álltak be közéjük, hogy segíthessenek megtisztítani a világot.

A vámpír vadászok lényegében önkéntes férfiak és nők, akik számtalan harcművészeti ágban jeleskednek ezáltal hatékonyabban védekezhetnek a vámpírok ellen, mint az egyszerű emberek.

 Egyik fegyverünk természetesen a vasfű, amely a napsugárzáshoz hasonlatos nyomot hagy a vámpírokban, így azok igyekszenek elkerülni a vele való találkozást.

Életkoruk ugyanúgy halad, mint egy átlagemberé. Tehát akárki beállhat közénk.

 Nincsenek különleges képességeink, mint a vámpíroknak az emlékmanipuláció, és az emberfeletti gyorsaság.

Ha egy vámpír és egy vadász  10 méteres  távolságon belül tartózkodik, a vadász azonnal tudni fog róla, de magát a személyt egy tömegben képtelen behatárolni, mindössze azt érzi hogy ott van a közelében. Igazából én ezt tanulom most. Irtó nehéz.  -  elhallgatott. Valószínüleg a reakciómat várta. Az agyam lassan emésztette meg és értette meg az előbb hallottakat.

- Thetis! - mordult rá valaki hangosan. A megszólított abban a pillanatban kirohant a helyiségből.

Bambán néztem utánna.

- Ezt szorítsd a sebedre! Jó szorosan!- nyújtott át egy fehér anyagot. Elvettem, majd beszédre nyitottam a számít, de megelőzött.

- Alex azt üzeni, hogy ami a kiképzésedet illeti...- hatalmas vigyor ült ki arcára. Talán aggódnom kéne?- Én is segíteni fogk neked!

- Miben?- kérdeztem

- A harcban...vagyis a harc tanulásba...

- Ohh- nyögtem fel.

- Nem fogsz átváltozni. Ahogy látom rajtad, csak megharapott, de nem itatott meg a véréből.

A levegő a tüdőmbe akadt és valahogy ott akart maradni. Hatalmasakat pislogva próbaltam feldogozni a hallottakat.

A sebemhez kaptam és gondolkodóba estem.

- A vámpírok, ha megharapnak, akkor vámpírrá változnak. Vagyis vámpírrá fogok változni?

- Az előbb mondtam, hogy nem.- mosolyodott el.

Tehát hangosan is kimondtam.

- Figyel! Indulnunk kell! Nem vesztegetjük az időt, kezdenünk kell.

 

Az elkövetkező órákban körbe vezetett az elhagyatott raktárhelyiségben. Hatalmas nagy volt. Rengeteg ember volt itt.

Sok helyiséget mutatott és mindenhol velem egyidősek voltak. Volt, ahol fiatalabbak .

Végül egy olyan szobába álltunk meg, ahol sok látnivaló nem volt, csak egy nagy szőnyeg, ami vastagságából ítélve azért lett odatéve, mert harcolni fogunk rajta.

Leültetett a szélére és magyarázkodásba kezdett. Azt, hogy miért van itt olyan sok fiatal, hogy miért vagyok én is itt, és hova fogok eljutni. Természetesen csak akkor, ha nem adom fel. Nem fogom! - tettem hozzá fejben.

Aztán kitértünk az önvédelem alapjaira. Kezdetnek könnyű szabaduló fogásokat mutatott be, majd egyre nehezebbeket.

Végül két hosszú botot vett elő. Az egyiket odaadta nekem, a másik nála maradt.

- Támadj rám!- utasított. Mélyen a szemébe néztem, hátha csak játszik velem, vagy viccel. Felhúztam az orrom, de nem vettem le róla a szemem.

Hirtelen kitört belőle a hangos kacagás. Pár másodpercig tovább bámultam, ahogy rázza a nevetés, aztán én is nevetni kezdtem. Napok óta csak a sírásból álltam ki. Erre jön ő..és nevetni kezdek.

Mégiscsak élek, nem haltam meg teljesen.

Órákon át gyakoroltunk. A nap végére nem volt olyan porcikám, ami ne sajgott volna.

Minél előbb nyugovóra tértem és pihentem.

Elviselhetetlen fájdalmak fizikailag, és lelkileg. Nem adhatom fel. Nem adom fel! Megesküdtem!

Akadályok mindig lesznek! Át kell ugrani. Menni fog.

Ez csupán a kezdet...

Oldal: 2. Fejezet: Kezdet
Mikor leszáll az est - © 2008 - 2024 - mikorleszallazest.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat